Ez a te hibád! Avagy, miért hibáztatunk másokat?
Hibáztatás, azaz te vagy a hibás azért, amiért én elsóztam a levesemet, amiért én kiöntöttem a kávámat. Amikor mindenki más hibás a rossz dolgokért az életedben, csak TE magad nem.
Azért ez így elég durván hangzik, de ha saját példát keresünk az életünkben valószínűleg megértőbben viszonyulunk a témához. Nézzük csak meg, elrontottál valamit a munkahelyeden, elnézted, félreértetted, majd baromi dühös leszel, hisz a légy tökéletes driver ott van benned. A dühöd épp egy olyan állapotodban kap el, ahol nem akarod bevallani magadnak, hogy hibáztál, ezért okokat keresel arra, mi miért történt. Gyors átgondolás után rájössz, hogy a kolléganő betegsége miatt dupla mennyiséget dolgozol, fáradt vagy, kimerült, így a dühöd rá irányul, hisz abban az esetben, ha nem lenne beteg, nem hibáztál volna.
Tulajdonképpen, ha én lennék a főnököd, engem nem érdekelne, hogy ki hibázott, gyorsan oldjuk meg és menjünk tovább, nem gond, ha hibáztál, emberek vagyunk. Te viszont dühös vagy magadra, a hiba miatt.
Miért hibáztatunk másokat? Nagyon jó elhárító mechanizmus, ami védi az egót, és általa megőrizhetjük az önbecsülésünket. Másra hárítjuk a felelősségét a saját hibánknak, így mi tökéletesek, azaz mások számára szerethetők maradunk, legalábbis a saját szemünkben.
Mivel mindig áldozatok leszünk, akiknek a nyomorúságáért mások a felelősek, ezért folyamatosan drámaháromszögben maradunk, a játszmáink arról szólnak, hogy áldozatként belehúzzunk legalább egy üldözőt még, és ha akad, jó egy megmentő, ezáltal lehet egy kis energiát nyerészkedni a rossz szituációból. Csakhogy itt nincs felelősségvállalás, sem őszinte beismerése annak, ha hibáztunk, inkább egy kialakult álomvilág, ami nem a megoldásokról, hanem a jó szerepjátékról szól.
Nincs ezzel baj, azonban belekerül az ember egy folyamatos hazudozásba, majd a hazugságspirálba, ami egyre mélyebbre húzza. Ennek az az oka, hogy hibázik, de nem akarja, hogy erre fény derüljön, ezért mást hibáztat, majd csúsztatással és hazugsággal elkendőzi a saját felelősségét.
Vajon meddig képes elmenni az ember abban, hogy a saját életében történt dolgokért másokat hibáztasson? Ki tudja. Sok esetben ésszerűtlen magyarázatokat talál ki és olyan embereket tesz felelőssé, aki ott sem volt, erre minden logikusan gondolkodó ember úgy reagál, hogy felhúzza a szemöldökét.
Hogyan lehet együtt élni, dolgozni egy olyan emberrel, aki mindig minden esetben elhárítja a felelősséget? Nagyon nehezen. Konfliktuskezelés esetén, nagyon óvatosan kell megközelíteni, ha eredményt akarunk elérni, az én úgy érzem, hogy….én azt gondolom, hogy… mondatok segítségünkre lehetnek, azonban minden esetben kerüljük, hogy felhívjuk a figyelmét arra miben hibázott, sőt a TE…ilyen vagy…, olyan vagy… szavak is még magasabb falakat fognak felépíteni köré.
Ha a konfliktuskezelés másik oldalán áll, még nehezebb a történet, hisz mások hibáztatásával másokat sérteget, így valljuk be őszintén elég nehéz dolga van a vitapartnernek, főleg, ha remekül megtalálja a másik gyenge pontjait, és szúr.
Ha saját magunkon vesszük észre, hogy olykor előfordul, egyszerűen fogadjuk el, hogy hibáztunk, tévedtünk, és fontos megérteni, hogy a másiknak nem az a célja, hogy darabokra szedjen, amiért elkövettünk egy egészen emberi hibát. Tudjunk bocsánatot kérni és megbocsátani magunknak is, és fogadjuk el, néha előfordul. Vállaljunk önmagunkért, a munkánkért, az életünkért felelősséget, hisz egyetlen ember képes erre, saját magunk.